Sosem felejtem el... Sosem fogom elfelejteni azt a március hetedikét, amely megváltoztatta az életemet. Azt a napot, ami tönkretett testileg és lelkileg. Még most is megvisel, ha visszagondolok, hogyan történt.
Anya megint felidegesített. Miért nem bírja felfogni, hogy ez a Hawaii út mindennél fontosabb nekem?! Egy tucat barátnőm megy, nehogy már pont engem ne engedjenek el! Nem tehetek róla, hogy anyám megint felcsináltatta magát valamelyik huszanéves taggal. Nem egyszer fordult elő, hogy a kifogásolhatatlan védekezése miatt teherbe esett, aztán pedig elvetette azt. Persze erről senki nem tud. Jobb is, nem akarok a ribanc anyuka árnyékában élni.
- Christine, várj már meg! - nyavalygott a körülbelül két méterrel mögöttem botorkáló nőszemély, kissé megszaporázva lépteit. Dühösen körbefont karokkal, szótlanul haladtam előre a parkolóban, a fekete BMW-nket keresve. A sötétség kissé megnehezítette a dolgomat, de megtaláltam az autót. Megálltam mellette, vártam hogy anyu kinyissa az ajtót.
***
- Nem szeretsz és soha nem is szerettél! - ordítottam rá, miközben éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp gurul le az arcomon. Anya hirtelen leállította a motort az autópálya közepén. Ledöbbentem, kérdőn néztem rá.
- Lehet, hogy rossz anya voltam, lehet, hogy nem foglalkoztam veled eleget, de ne merd azt állítani, hogy nem szeretlek! - és ezzel kitört belőle a sírás. Nem tudtam mit kezdhetnék vele. Öleljem meg? Kérjek bocsánatot? Érdekeljen egyáltalán?Letöröltem a kiszökő könnycseppeket az arcomról és magam elé bámultam. Ezt finoman szólva is elbasztam.. Bocsánatot kell kérnem tőle, most. Mielőtt nekünk jön egy teherautó.
- Bocsánat... - motyogtam, talán túl csendesen, mivel a zokogása elnyomta a hangomat. Úgy döntöttem egyszerűen megölelem, de ebben a pillanatban hosszas dudálás ütötte meg a fülem, és erős fény szúrta a szemem.
Egy kórházban tértem magamhoz, bekötözött szemmel, szörnyű fejfájással. Semmit sem értettem, nem tudtam mi történik. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy soha többé nem látok... Gyakorlatilag semmit.
- Christine, várj már meg! - nyavalygott a körülbelül két méterrel mögöttem botorkáló nőszemély, kissé megszaporázva lépteit. Dühösen körbefont karokkal, szótlanul haladtam előre a parkolóban, a fekete BMW-nket keresve. A sötétség kissé megnehezítette a dolgomat, de megtaláltam az autót. Megálltam mellette, vártam hogy anyu kinyissa az ajtót.
***
- Nem szeretsz és soha nem is szerettél! - ordítottam rá, miközben éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp gurul le az arcomon. Anya hirtelen leállította a motort az autópálya közepén. Ledöbbentem, kérdőn néztem rá.
- Lehet, hogy rossz anya voltam, lehet, hogy nem foglalkoztam veled eleget, de ne merd azt állítani, hogy nem szeretlek! - és ezzel kitört belőle a sírás. Nem tudtam mit kezdhetnék vele. Öleljem meg? Kérjek bocsánatot? Érdekeljen egyáltalán?Letöröltem a kiszökő könnycseppeket az arcomról és magam elé bámultam. Ezt finoman szólva is elbasztam.. Bocsánatot kell kérnem tőle, most. Mielőtt nekünk jön egy teherautó.
- Bocsánat... - motyogtam, talán túl csendesen, mivel a zokogása elnyomta a hangomat. Úgy döntöttem egyszerűen megölelem, de ebben a pillanatban hosszas dudálás ütötte meg a fülem, és erős fény szúrta a szemem.
Egy kórházban tértem magamhoz, bekötözött szemmel, szörnyű fejfájással. Semmit sem értettem, nem tudtam mi történik. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy soha többé nem látok... Gyakorlatilag semmit.
