1. Fejezet

Az erkélyen feküdtem egy napágyban, ellazulva, Marina And The Diamonds - Primadonna c. dalát hallgatva. Éreztem, ahogy a nap sugarai égetik a bőröm, közben pedig hallottam London nyüzsgő utcáinak zaját. Habár nem látom, mindig elképzelem ahogy kora reggel öltönyös úriemberek és kosztumös nők sietnek munkahelyükre, kialvatlan diákok ballagnak hátizsákkal a hátukon iskoláikba, néha még a madarak csicsergését is hallani. Kellemes érzés ilyenkor kicsit kikapcsolni, elfelejteni a mai bonyolult világ gondjait.
- Lányom, most hívott Miss Lee, hogy neki most lenne jó a zongora óra. Én meg mivel egész nap nincs semmi dolgod, belementem. Szóval jó lenne, ha felöltöznél, a ruha az ágyadon van, utána pedig elviszlek! - utasított anya, utána pedig egy hangos ajtó csapódás jelezte, hogy kiment. Felálltam és figyeltem, hogy ne üssek le semmit, elbukdácsoltam az ágyamig. Elkezdtem tapogatni azt, amíg meg nem éreztem a puha textil anyagát.

*********

Anya óra után elhozott a Scott's-ba, azonban miután bekísért, ott is hagyott. 

"Mit kezdjek így magammal?" -  morogtam halkan, aztán beugrott, hogy Mark tud segíteni rajtam.

- Mark! Mark Grifith! - kezdtem el kiabálni, mit sem törődve, hogy mennyi ember nézhet most idiótának. Ahogy kicsit lejjebb csúszott a fekete Ray Ban napszemüvegem az orromon, kezemmel rögtön készültem feljebb tolni, de valaki magához ragadott, és szorosan megölelt. Nevetéséről és illatáról egyből felismertem a mindig vidám,  imádnivaló barátomat. Akarom mondani legjobb haveromat.

- Mit keresel itt, Chris? - kérdezte, miközben kéz a kézben vezetett el az egyik asztalig, ahol helyen foglaltunk. Onnan tudom, hogy ő is leült, hogy lábait az enyémbe kulcsolta, meg sem bírtam mozdítani végtagjaimat. Még mielőtt bármit félreértenétek, Mark meleg, ezt már az első találkozásunkkor nyíltan kimondta. Még a baleset előtt ismerkedtünk meg, évfolyamtársak voltunk. Sokan cikizték a mássága miatt, őt mégsem érdekelték a beszólások. Ezt szerettem meg benne. Mindig olyan bátor volt, mint amilyen én csak álmaiban lehetnék. Bár két hónapja nem is találkoztunk, mivel elutazott a szüleivel, utána meg egyszerűen nem úgy jöttek össze a dolgok.

- Zongoraóráról jövök. Anyám meg lelépett, szóval most itt vagyok - szám mosolyra húzódott, az asztal terítőjét kezdtem el piszkálni. - Te hogy vagy? - szólaltam meg kis szünet után, kissé halkan.
- Hát.. Élek - sóhajtott fel. Még mindig nem dolgozta fel a bátyja, Chuck halálát. Nem csodálom, a srác még csak húsz éves volt, elütötte egy busz. Senki nem érdemli meg, hogy ilyen hamar meghaljon,ilyen körülmények között.
- Grifith, nem a csevegésért kapod a fizetést! - erős, mogorva hangon szólították az említettet. Valószínűleg a főnöke, vagy egy kollégája volt az. Mark felsóhajtott, majd felállt.
- Kérsz valamit inni? - érdeklődött, még mielőtt visszament volna a pult mögé. Vigyorogva megráztam a fejem, ő pedig egy cuppanós puszi után elsétált.

Prológus

Sosem felejtem el... Sosem fogom elfelejteni azt a március hetedikét, amely megváltoztatta az életemet. Azt a napot, ami tönkretett testileg és lelkileg. Még most is megvisel, ha visszagondolok, hogyan történt.

Anya megint felidegesített. Miért nem bírja felfogni, hogy ez a Hawaii út mindennél fontosabb nekem?! Egy tucat barátnőm megy, nehogy már pont engem ne engedjenek el! Nem tehetek róla, hogy anyám megint felcsináltatta magát valamelyik huszanéves taggal. Nem egyszer fordult elő, hogy a kifogásolhatatlan védekezése miatt teherbe esett, aztán pedig elvetette azt. Persze erről senki nem tud. Jobb is, nem akarok a ribanc anyuka árnyékában élni.
- Christine, várj már meg! - nyavalygott a körülbelül két méterrel mögöttem botorkáló nőszemély, kissé megszaporázva lépteit. Dühösen körbefont karokkal, szótlanul haladtam előre a parkolóban, a fekete BMW-nket keresve. A sötétség kissé megnehezítette a dolgomat, de megtaláltam az autót. Megálltam mellette, vártam hogy anyu kinyissa az ajtót.

***

- Nem szeretsz és soha nem is szerettél! - ordítottam rá, miközben éreztem, ahogy egy kövér könnycsepp gurul le az arcomon. Anya hirtelen leállította a motort az autópálya közepén. Ledöbbentem, kérdőn néztem rá.
- Lehet, hogy rossz anya voltam, lehet, hogy nem foglalkoztam veled eleget, de ne merd azt állítani, hogy nem szeretlek! - és ezzel kitört belőle a sírás. Nem tudtam mit kezdhetnék vele. Öleljem meg? Kérjek bocsánatot? Érdekeljen egyáltalán?Letöröltem a kiszökő könnycseppeket az arcomról és magam elé bámultam. Ezt finoman szólva is elbasztam.. Bocsánatot kell kérnem tőle, most. Mielőtt nekünk jön egy teherautó.
- Bocsánat... - motyogtam, talán túl csendesen, mivel a zokogása elnyomta a hangomat. Úgy döntöttem egyszerűen megölelem, de ebben a pillanatban  hosszas dudálás ütötte meg a fülem, és erős fény szúrta a szemem. 

Egy kórházban tértem magamhoz, bekötözött szemmel, szörnyű fejfájással. Semmit sem értettem, nem tudtam mi történik. Halvány gőzöm sem volt róla, hogy soha többé nem látok... Gyakorlatilag semmit.